Julie Garwood - Mentő körülmény/Mentőangyal

Julie Garwood volt az az írónő, aki miatt megszerettem a skót felföldről szóló regényeket. Imádtam az összes könyvét, mégis a Mentő körülmény, vagy másik fordításban Mentőangyal volt a kedvencem, ami közelebb került hozzám.

Nagyon szeretem a romantikus történelmi regényeket, és ha úgy vesszük, ez is közéjük tartozik, bár a körülmények nem hasonlítanak egy Johanna Lindsey vagy Julia Qiunn regényhez. Hisz itt nincsenek éjfélig tartó bálok, nagy puffos báli ruhák, hintók és fényűzés, helyette két tábor, amelynek egyesülnie kéne Gabriel irányítása alatt.

Gabriel apja Maclaurin volt, de nem fogadta el fiának, ezért a Macbainekhez került, és később ő lett a vezérük. A Maclaurinok földjét angolok rombolták földig, és az angol nemesnek a felesége volt Johanna. A Maclaurinok Gabrielhez fordultak segítségért. Így kezdődik az egész regény.

Igazság szerint, ami nekem nagyon megtetszett, az a felföldiek erkölcsi kódexe volt. Amikor olvastam, akkor tényleg úgy éreztem, hogy „na, ezek, tényleg férfiak”. Megvetették azt, aki nőt megüt, bánt, bíznak egymásban és kiállnak egymásért.

Nagyon tetszett még az a folyamat, ahogy Johanna idegenként megpróbált beilleszkedni, elfogadtatni magát. Teljesen a helyébe tudtam képzelni magam, mert én is nehezen illeszkedem be egy olyan közösségbe, ahol én vagyok az új. Itt ráadásul a Maclaurin asszonyok még csúfolták is, igaz hogy csak titokban, de mint minden, ez is kiderült. De Johanna végül megmutatta, ki is ő valójában, és hogy tiszteletreméltó, bátor asszony, aki Gabriel mellé való.

A két tábor közötti szakadékot is feleslegesnek tartottam, alig tudtam megérteni, mint Johanna, hisz egyesültek, akkor miért hordtak két nagykendőt? Az nekem úgy jött le, mintha a vezetőjüknek ellenszegülnének, ő meg hagyná. Johanna megoldása nagyon tetszett és nagy merészségre vallott. A katonák megnevelése is nagyon tetszett, bár egy kicsit sértette feminista énemet a katonák "had beszéljen, majd abbahagyja" stílusa, de szerencsére ezzel is megbirkózott főhősnőnk.

Kedvenc részeim közé tartozik, amikor Dumfries, Gabriel kutyája sebesülten ért haza, és a katonák meg akarták ölni, de Johanna nem engedte. Félre tette a félelmét és ellátta a sebesült állatot.

A fő probléma, ami a mű végén közbelépett, az engem nagyon meglepett, mert nem számítottam rá, hogy még egy ilyen csavar is megjelenik. Bár a regény elején gondoltam rá, a végére teljesen elfelejtődött és meglepetésként ért. 

A könyvnek két borítója van.


 Az első borító, nekem nem tetszik, bár jól prezentálja azokat a tulajdonságokat, melyek főhősnőnkre jellemző. A második az azért tetszik jobban, mert a színek harmóniában vannak, és egyfajta nyugodtság lengi körül.















A regény egészében nekem nagyon tetszett, többször is elolvastam, és ennél a regénynél most az volt az érzésem, hogy nem a cselekmények tették izgalmassá a történetet, hanem a szereplők. Nem éreztem azt, hogy bárki is unalmas lenne, vagy nem odavaló, hanem mindenkinek meg volt a maga szerepe, és úgy odaillett, hogy vele volt teljes a regény.